|
2022-02-11 08:38:37, péntek
|
| |
| |
Gyanakvó világban élünk. Gyanús a szép, gyanús a jó, gyanús az önzetlen. Összevont szemöldökkel és ökölbe szorított lélekkel sandítunk mindenre, ami egy kicsit is szép, értékes, vagy emberi. A ronda, szürke, mocskos dolgok ellenben gyorsan befogadhatók, könnyen emészthetők és mindenki számára a megszokott rutin részévé lettek.
Vajon miért lett ilyen a világ?
Miért szóljuk le a tudást, rekesztjük ki az jóravalókat és újító szelleműeket, miért ignoráljuk a szép-lelkű és alkotó elméket? Miért lesz a gyenge, a kicsi, a szemüveges, a sánta, a sérült, ne adj isten az okos, a kreatív, vagy a szorgalmas már az iskolában kirekesztve, megbélyegezve, kicsúfolva?
Hol csúszik el ennyire a világ értékrendjének jobbítása?
Van véleményem. Nem fog tetszeni!
Több, mint tíz éve járom a saras, halálra ítélt, kétségbeeséssel átitatott falvakat. Láttam gyermekhalált, éhezést, lerongyolódott mindennapokat, lassan csonttá rothadó értékrendet, és megtapasztaltam a miként rágja be magát a drog, a szürkére kopott igénytelenségből és reménytelenségből épített falak közé.
Ma már nem megyek, mert könnyebb elérni a csillagokat, semmint megértetni a világgal, hogy a nyomorból a bűn elvezethet a jólétbe, de csak a tudás ad jobb életminőséget, egészséges világnézetet, vállalható értékrendet.
A csömör nem válogat. Belepi idővel az embert.
Építettem csirkeólt, amiből párat lebontatott a szükségből, az irigységből és a butaságból font akarnokság. Ami fennmaradt az csendesen építkezik, mert a tanulás lassú folyamat.
Tanítottam felnőtteket írni és olvasni, de a második lecke már elmaradt, mert sokkal könnyebb mellékutakon túlélve hirdetni a könnyen szerzett és illanó pénz becsületét, mint alázattal megülni a tudás fájának árnyékában.
Építettem gyerekeknek tudományos szabadidőparkot, amit a kicsinyes akarnokság bezáratott, mert olyasmit mutatott, amit a szülők, a tanárok és a politika (a jelen percemberei) sem értettek meg: - Minden gyermek, akit a jelenben a tudásnak ajánlunk, az a holnap, a jövő túlélésének a zálogává válik.
Láttam egyes szülők arcán a kétségbeesés és irigység árnyékát, amikor a gyerekük napok alatt vált náluk okosabbá. Láttam miként dobják a szülők szemétdombra a gyermeki intelligenciát, láttam miként zálogosítják el a lehetőségeket tanárok, és megtapasztaltam miként rombolnak le ésszerű és világos terveket helyi kiskirályok és felkent politikai vezetők.
A rendnek tekintett káosz már korán - gyerekként - belénk ivódik, mert belénk neveli a család, a köz, a környezet. A tapasztalt, megtanulható világ miatt - sajnos - a gyűlöletre, a megkülönböztetésre, a másság észrevételére nagyon hamar ráérzünk.
A ,,beteg" mintákat önti az Internet korlátlan és gyakran mérgező lehelete, amit az integrált hulladékkal etetett (átlagnak nevezett) társadalmi rétegrend válogatás nélkül töm magába, és korlátozás nélkül enged oda a gyermekeknek.
Emlékszem az értetlen szülői tekintetekre, amikor rámutattunk, hogy a gyerekek nem csak játékot találnak az interneten, hanem pornót, erőszakot, csábítást, igézetet, kéjvágyat, sóvárságot is. Megtapasztaltam az értetlen felnőtreakciót, amikor kijelentettük, hogy az Interneten a gyerekek nagyobb veszélyben vannak, mintha egy autópályán sétálnának, mert a képmutató világ által rejtegetett felnőttvágyak nagy hármasa - pénz, gyönyör, hatalom - a gyermekeket nem tekinti többnek mint prédának.
Sokan azt hiszik, hogy örökletes a gonoszság, hajlam a rosszindulat, holott ezek tanult folyamatok. Szeretni és gyűlölni tanulni kell. De valamiért mintha könnyebb megtanulni azt, hogy mit ne szeress a másikban, mit ne akarj elfogadni a másikban. A felnőttek világa ma parazitaként élősködik a gyermekei jövőjén és eszébe sem ötlik sokaknak, hogy minden megvett dolog mögött egy olyan folyamat, egy olyan rendszer feszül, ami minden megevett, megivott, minden pénzen megvehető "dolog" ellenértékét a holnaptól, a gyermekeinktől és az unokáinktól rabolja el. És ezt az értékrendet, ezt a felfogást, ezt az életviteli rendet, attitűdöt adjuk át a gyermekeinknek is.
Korán. Borzasztó korán.
Néha gyötrelmesen szégyellem a korosztályom, ami egy órát, egy inget, egy zakót magasabb értékrendi tartományba sorol, mint egy tudós életútját. Sokként élem meg a tudás első lépcsőfokát, a tanárokat érintő folyamatokat, mert a tapasztalataim azt mutatják, hogy nem csak a bérezés kopik, de a felhozatal is egyre silányabb. És egy értéktelen ember nem tud jóra tanítani, bármiként is kap diplomát arról, hogy megteheti.
Ez a XXI. század. Az érzékek, a vágyak, a tomboló életigenlés és a csüggedő rettegés bipoláris százada, amikor fétissé válnak vacak, rongy celebek és remetelétbe száműznek tündöklő lángelméket. Elemészt minket az irigység, a pénzvágy, a birtoklás akarnoksága, amiért odaadjuk a legfőbb fizetőeszközt, az időt.
Ma még csendesen lobog a világot emésztő tűz. Már rákos a Föld, de még nem tudja, nem érzi, bár a tünetekre már felfigyelt.
Ülök a gép előtt, káoszban csaponganak a gondolataim, érzem, hogy baj van, érzem, hogy jön valami felfoghatatlan, valami kegyetlen iszonyat, de érzem a tehetetlenséget is, a mozgásképtelenséget is.
Kimondom: Félek és féltek.
Félek, hogy a szavak ideje elmúlt. Félek, hogy a szavak mára tét nélkül lógnak a levegőben, üres és hangzatos címerként lobogva mindenféle szélnek a kedvére. Ígéretek, koncepciók, víziók, ideálok, eszmék úsznak át az égen. A hajszolt felhőik alatt embermilliók áznak-fáznak napról, fényről álmodozva, mégis kitartóan követve a nehéz időt. Körbe gyermekek rohangálnak, de amint kilépnek a fényre, rögtön megjelenik egy szülő, egy tanár, egy politikus, kézen ragadja és visszavonszolja a ,,biztonságba" a szürke és teljesen reménytelen valóság megszokásaiba, ahol a gyermek nem több, mint önmegvalósítás, eszköz, vagy préda a felnőttek által teljesen szétvert ,,valóságban".
Félek, hogy elvesztünk valamit, amit talán meg se szereztünk. Fejlődésnek nevezzük az új mobiltelefont, civilizációnak a szemétgyártást, haladásnak a közösségi média önmegvalósításra buzdító magamutogatását. A tőke menekülést tervez űrhajóként a leggazdagabbaknak, miközben a jelen lehetősége, a gyerekek egy olyan úton járnak, amit mi, a felnőttek nem építünk, hanem épp felbontunk, elpusztítunk, megemésztünk és kiürítünk.
Keleten háború bontja szárnyait, sötét alattomos nászaként a hatalom és pénzvágynak, míg nyugaton pénzen vesznek közerkölcsöt, morált és hamis illúziót egy jobb és reménytelibb holnapot hazudva az elkényelmesedett és szellemileg lassan elsorvadó választónak nevezett, felnőttnek látszó, de valójában szimplán csak fogyasztónak tekintett társadalomnak.
Keresem a kiutat. Néha elfog a kétségbeesés, olyankor írok valami ilyesmit, mint amit most olvasol. Később megrázom magam és belekapaszkodva az utolsó szalmaszálba felemelem a fejem, miközben hallgatom a század legfőbb eszméjét és legfőbb jelszavát: ,,Úgy sem fog sikerülni".
De én hiszem, hogy fog...
Mert ha nem tudnék, nem tudunk ebben hinni, elvesztünk mindent, ami és akik vagyunk.
Juhász Zoli
|
|
| |
|
0 komment
, kategória: Cicás 6. |
|
|
|
Címkék: igénytelenségből, elkényelmesedett, önmegvalósításra, megtapasztaltam, tehetetlenséget, belekapaszkodva, kétségbeeséssel, magamutogatását, visszavonszolja, szabadidőparkot, gyermekeinktől, gyermekeinknek, felnőtreakciót, szemétgyártást, civilizációnak, lerongyolódott, felfoghatatlan, önmegvalósítás, értékrendjének, intelligenciát, tapasztalataim, felnőttvágyak, életminőséget, észrevételére, gyermekhalált, társadalomnak, mobiltelefont, fizetőeszközt, mindennapokat, kijelentettük, lehetőségeket, megszokásaiba, megbélyegezve, szalmaszálba, folyamatokat, ellenértékét, megszokott rutin, iskolában kirekesztve, világ értékrendjének, miként rágja, szürkére kopott, butaságból font, csendesen építkezik, tanulás lassú, második lecke, könnyen szerzett, tudás fájának, kicsinyes akarnokság, jelen percemberei, tudásnak ajánlunk, jövő túlélésének, zálogává válik, Juhász Zoli,
|
|
Offline
